|
Ezzel az idézettel szeretnék elbúcsúzni minden útrakelő gólyától, szerencsés utat, jó szelet kívánok nekik, vigyázzatok magatokra a hosszú úton, hogy jövőre újra találkozhassunk veletek!
Megcsendesedett a kert meg a nádas. A mezők és erdők mintha lehajtották volna fejüket. Mintha egyetlen sóhajtó alkony lett volna az egész világ.
Az éjszakák újra végtelenek lettek. A csillagok alatt ismerős szárnyak sziszegtek, suhogtak.
A három gólya áll a kémény mellett. Hallgatja a vándorlás ismerős hangjait. Hallgatja az éjszakát, melyben tüzet rakott már a vágy a távoli tájak és utak sóvárgásából. Most még csak hárman vannak, de a csapatösztön végtelen szálai rendeződnek már, erősödnek, és minden gólya minden gólyát érez, múló testén túl az ősszületés ösztönében és törvényeiben. A messzeségnek könyörtelen, fájdalmasan édes hívogatása ott suhog a levegőben. Egyetlen szava van csak, ami nem szó, nem fény, nem hang, neve nincs, mégis több, mint az ember kőbe vésett és elfelejtett emlékei.
– Készüljetek!
Valami reszket a levegőben: borzongás, intés, figyelmeztetés. Érezni lehet már a láthatatlan utakat. Körülöttük elsüllyedt most minden. Nem hallják a zsúptető halk moccanásait, a kakasok éber kiáltásait, a szél játékát a sövény ágai között.
A három nagy madár egyetlen várakozás. Valami történt az estében, valami közel jött hozzájuk, valami körülöttük van, de a sötétség nem tud szólni. Virrad.
Először a vizek csillannak meg, azután a dombok emelik fel púpos hátukat, mint a tápászkodó igavonó állat. Dereng a föld, s a völgyek alján, hűvös árnyékban önmagát siratja az éjszaka. Hideg harmat szikrázik már a réten, és a világosság kiáltva hozza közel a messzeséget.
– Látjátok?
A legelőn mozdulatlanul állt egy csapat gólya. Az este érkeztek, pihentek az éjjel, és most várnak.
– Halljátok?
A csapat mozdulatlan, és hallgatja Kelét, amint megkiáltja az embernek, a háznak, a tájnak, minden életnek a búcsúzó ősi köszöntőt.
Csend van most az udvaron; a kelepelés száraz pergése önmagába hull és elenyészik. Azután három árnyék repül végig a ház fehér falán nyomtalanul.
A csapat mintha csak erre várt volna. Egyetlen lobbanással a levegőben van mind. Keléék már le se szállnak. A föld süllyedni kezd, süllyed a fészek, a nádas, az öröm, a bánat.
Elmúlt a nyár, és mintha semmi sem történt volna, csak egy csapat gólya száll a tarlott mezők felett dél felé, dél felé.
/ Fekete István /
|
Belépés
Startlap
Regisztráció
Angol
Német
Lengyel
GyIK
Keresés
