pusi írta:
Ez a szöveg, augusztus elején íródott akkor, már kiveséztük ezt a be nem avatkozást.
Tehát ezt a levelet egy fő atyabütyök

(ahogy Gerzadett elnevezte) írta. Azzal kezdi, hogy sok emailt kaptak akkortájt a sérült halászsassal kapcsolatban, amelyek azt kérték, hogy vigyék a madarat kórházba/állatkertbe, vagy akár altassák el. Örül, hogy a világon ennyir embert érdekel a madarak sorsa.
Mégis, ők azon a véleményen voltak, hogy a legjobb, amit tehetnek, hogy magára hagyják a fiatal halászsast. Ez nem jelenti azt, hogy ők nem törődnének vele; mint bármely természetbarát, ők is sajnálják az esetet.
Számos szakértővel váltott emailt és cseréltek nézeteket a halászsasról; ornitológusokkal, halászsas-kutatókkal és olyan állatorvosokkal, akik vadonélő állatokkal szereztek tapasztalatot (a Helsinki állatkertben, amely vezető szerepet játszik a finnországbeli sérült állatok ápolásában).
Valamennyien ugyanazon a véleményen voltak: abban a pillanatban a legjobb, ha nem csinálnak semmit. A halászsas ténylegesen megkapja azt a törődést, amit egyáltalán csak kaphat.
Finnországban nincs madárkórház, amely szakszerű ápolást biztosíthatna halászsasok számára: ezek a madarak nem bírják a fogságot, bár van néhány pozitív példa is erre.
A fő irányvonal a Helsinki állatkertben a vadvilággal kapcsolatban az, hogy az állatokat csak akkor viszik állatkertbe, ha azok meggyógyíthatók és a természetbe visszabocsáthatók, vagy pedig ha létezik olyan állatkert vagy egyéb hely, amelyik megfelel a faj által támasztott különleges követelményeknek.
Egyéb esetben az állatot a legirgalmasabb módon elaltatják. De mint említettük, halászsasok számára nincs megfelelő hely Finnországban, ezért az egyetlen alternatíva ebben az esetben az eutanázia. A sérült lábát nem lehet meggyógyítani.
Még ha azt is hisszük, hogy az állatkert vagy egyéb hasonló hely jó megoldás, nem biztos hogy az a madár szempontjából. Egy vadonélő állatnak nem könnyű megszoknia a fogságot, könnyen bestresszelnek. Például kimutatták, hogy a fogságban élő madarak stressz hormon szintje gyakran hosszú ideig magas, megnehezítve a madár életét. Úgy gondoljuk, hogy az éhenhalás borzasztó dolog, de valójában egyáltalán nem fájdalmas, az állat elenyészik. És az igazság az, hogy az állatok nem úgy gondolkodnak és éreznek, mint ahogy az emberek.
A másik kérdés az, hogy mikor kellene beavatkoznunk: amikor a madár már valóban szenved és fájdalmai vannak, reagálnunk kell akár a Nature Cons. Act szervezettel együttműködve. Ezidáig a fióka jól van a fészekben, eszik és gyakorol a szárnyaival. Az a normális kockázat, hogy egy ragadozó áldozatává válik, nem hatalmaz fel minket arra, hogy egy vadonélő állatot elvigyünk a fészkéből egy stresszt jelentő fogságba.
Általánosságban a ragadozás, betegségek és balesetek a természetben normálisak, és egyetlen esetben történő beavatkozás nem változtat azon a tényen, hogy ezrével vannak hasonló esetek, és még rosszabbak is. Ez a probléma a webkamerákkal, olyannak mutatják az életet, amilyen az a valóságban. Ökológusként meg kell értenünk, hogy a természet ilyen módon működik. Ebben a fészekben már két fiatal madár felnevelkedett, ami egy jó helyzet.
A fiatal halászsas jövője még nyitva: még nem tudjuk, hogy képes lesz-e repülni és elhagyni a fészket, lehet, hogy nem, de adjunk a fiókának egy esélyt. Követjük az eseményeket, és ha úgy néz ki, hogy a fióka nem fogja túlélni, újragondoljuk az álláspontunkat.
De most hagyjuk, hogy a fiatal halászsas szabadon éljen, egy vad halászsashoz méltóan.