Néhány praktikus tanács az arra járóknak:
-útszéli árusoktól nem tanácsos vásárolni gyümölcsöt. Roppant csábítóan kínálják az áfonyát, erdei málnát, de tényleg egész nap porban, benzingőzben fürdenek, tisztítani lehetetlen és ráadásul sokkal drágábban árulják, mint piacokon.
-ha nincs a közelben országjelzést viselő jármű, nyugodtan váradinak adjátok ki magatokat. Ahogy megszólaltam, rögtön anyaországinak néztek. Akkor minden drágább!
-ha egy épületet keresel és azt írja az irányjelző: 700 méter, akkor szorozd be legalább hárommal. Az ehejt, viszonylag közelre mutató, az ahajt már gyanúsan távoli célt jelöl.
-a Gyilkos tavat ne akarjátok SOHA körbesétálni! Az utolsó negyede az útnak kétségbeejtően meredek, bokaficamító ösvényke. Előtte viszont semmi nem utal a nehézségekre.
-a Békás szoros csak gyalogosan élvezetes. Még akkor is, ha az alany magasságiszonytól szenvedő mazochista! Időnként nagyokat nyelni a keserűségtől, mikor meglátjuk a következő kanyarban a sokadik korondi-bazárt...
-A szent Anna tóhoz Tusnádról bő háromórás hegymászás dukál. Életemben először voltam autóval. Kétszer állítanak meg útpénzt kérni: kétszer 20 lej. Ezért parkolhatsz az út szélén, jó messzire. De ez senki hazánkfiát nem tántorít el: hemzsegnek az oltyán fürdőzők. Soha ennyi embert nem láttam.
-Gyermekkoromban Tusnád volt a világ közepe. Oda jártunk minden évben nyaralni, az Olt vize volt a játszóterem és a Malom fogadó a legemberibb épület. Hajdan vízimalom lehetett, átalakították és mégis megőrizték jellegzetességeit. Terveink szerint jövőre ott leszünk pár napot. A mérhetetlen csendet csak az Olt csobogása színesíti.
A tulajdonos rábeszélte vállalkozó kedvű páromat a lekváros-tejfölös puliszkára. Nem rossz!
Szovátával ellentétben, Tusnádot valahogy engedték lepusztulni. Találtunk kísértet lakta villát, régvolt Mokus-cukraszda-t kutyussal, a Csukás tó pedig szintén elvesztette eredeti vonzerejét:
Kézdivásárhely központja is várja az ébredést Csipkerózsika álmából. Talán sort kerítenek egyedi főterük minden épületének helyreállítására. Udvartereknek nevezik, kb 43 épület kapujából nyílik a 43 utca körben.
Utcává alakult udvar neve Kézdivásárhelyen. Udvarterek valószínűleg más székely városokban is voltak, de a városrendezések következtében eltűntek. Kézdivásárhelyen 1960-ban még 71 udvartér létezett. Többségük a város főteréről nyílt. Valamikor minden udvartér egy-egy keskeny beltelek volt, amely a főtér oldalával párhuzamos hátsó utcáig nyúlt. A telek elején állt az iparos vagy kereskedő piacra néző háza, utána következtek a gazdasági épületek, a telek alján pedig volt egy hátsó kijárat a kertek felé. Mivel a telket keskenysége miatt hosszában nem lehetett osztani, a szaporodó család tagjai egymás után építették fel házaikat a hosszú udvaron, amely lassan utcává vált. 1834-ben, amikor nagy tűzvész pusztította el Kézdivásárhely főterének környékét, a hatóságok igyekeztek korszerűsíteni a város településrendjét. A lakosság azonban ragaszkodott udvartereihez, így nem sikerült az átrendezés. Az udvarteret a benne lakók családnevéről emlegették. Később, mivel sok idegen is bekerült az udvari közösségekbe, a város vezetősége számokkal jelölte meg az udvartereket. – A főtérről legtöbb esetben a régi telek elején álló emeletes ház kapualján át jutunk a keskeny udvartérre, amelynek egyik oldalán sorakoznak rendezetlenül a kis földszintes házacskák. A másik oldalon a szomszéd udvartér házainak hátfala látszik. Egy-egy udvartér területén legtöbbször 10–12 lakóépület áll. Talán látható is a fotónkon ez a különös megoldás:
Gábor Áron szobra attól érdekes számunkra, hogy 1919-ig Nagyváradon a hadapród iskola előtt állt. A román világban vitték el Kézdivásárhelyre.
Csíkszereda apró városka volt mindig. Házaikat lebontották, helyükön tömbházak meredeznek. Alig néhány épület úszta meg a szocialista vívmányok pusztítását. Fő utcája negyede sincs a váradinak. Nagy részük üresen romladozik, a maradékban pedig nem napon barnult honfitársaink élnek. Még az átkosban utalták ki nekik a rengeteg purdéra való tekintettel. Most már eszük ágában sincs kiköltözni...:
Viszont van gyönyörű könyvesboltjuk:
És ha már gólya, akkor jöjjenek a Szent Anna tó közeliek! Rengetegen voltak fiókák néhány felnőttel bogarásztak. Kata szerint már bandáztak, de szerintem még túl soványak, fejletlenek az útra keléshez. Láttuk a közeli településen a rengeteg fészket üresen, biztos a kevés táplálék hajtotta oda őket:
Nem találok semmilyen magyarázatot, de sokkal több 4-3 fiókás fészket láttunk utunk során, mint Magyarországon. Madéfalván pedig kamerát is megfigyeltünk a fészek mellett. De sehol sem találok hozzá vezető linket...
Utolsó napunk a Gyimesekbe vezetett:
Mikor elértük az Ezeréves határt, megállapítottuk, hogy mégis toleráns nép ez a többségi nemzet! Hiszen közigazgatásilag már Bákó megyéhez, Moldvához tartozik. A bazár pedig tele Nagymagyarország jelképekkel, árpádsávos/nemzeti zászlókkal, ereklyékkel.
A házikóban magyar vasúttörténeti múzeum működik:
Visszafelé bekanyarodtunk Hidegségpatakára. Finom babgulyást ebédeltünk és igazi házikenyeret vásároltunk, amit még Siófokon is ettünk. Tökéletes állapotban volt még egy hét múlva is!
Indulás előtt nem hagyhattuk ki a csíksomlyói Ferences templomot sem:
Visszaúton megálltunk természetesen Farkaslakán, Tamási Áron sírjánál is:
Az utolsó fotók már a kakukktojás kategória. Balatonfüredről hajókáztunk haza, mikor mellettünk indítottak el egy vitorlásversenyt. Talán ez is tetszeni fog:
Mindent összevetve: Rengeteg élménnyel gazdagodtunk, aktívan pihentünk. A világ híreiből csak néhány morzsányit kaptunk (autóban is zene szólt).
Balázs mondta a Békás szorosban: Minek külföldre menni, mikor ennyi csoda van itthon is!