Indulás: Hegyek között, völgyek között...

Vonattal utazni élmény.
Előfordul, hogy egy szomszédos ország határ menti vasútállomásán arra leszel figyelmes, hogy nincs mozdony, nincs több vagon a tiéteken kívül, csak a sín mellett a tábla jelzi: Államhatár – határátkelőhely.



Aztán persze alakul a helyzet, mire felébredünk, már jó hosszú szerelvényen zakatolunk Montenegró hegyei között.



Az ott lent nem hó, hanem felhő.





Ezen a hídon átmentünk... Jobb oldalon látszik az alagút (kiírták az alagutak számát, asszem 236-on jöttünk át összesen), amin a híd után átjöttünk, szóval némileg érzékelhető a méret, de igaziból még olyanabb volt.



Még vonatoztunk egy kicsit.

Durres

Az e-re kellene két pötty, de azt nem találom, képzeljétek oda.
No, szóval Montenegró fővárosából, Podgoricából áttaxiztunk Albánia legészakibb városába, Shkodrába (67 euró volt, szóval nem tragikus), onnan busszal Tiranába mentünk (lesz még róla szó , onnan szintén busszal Durresbe.
A város déli részén épületek hosszú sora, szállodák, lakóházak vegyesen.



A város maga elég zsúfolt és sajátos hangulatú.
Ez például ugyanannak az utcának az egyik fele:



...ez meg a másik, szinte pontosan az előbbi utcarészlettel szemben.


Adalék: Albániában rengeteg az esküvőiruha-bolt. Ha ezek mind meg tudnak élni, hamarosan annyian lesznek ott, mint Kínában.

A sajátos hangulathoz ez a motor is hozzájárul.



A templomok, a mecsetek és a bankok épülete gyönyörű.


Rengeteg az építkezés. Ha jól sikerült egy ház, néha húznak még rá utólag pár emeletet.



A tengerparton a nagyszerű partizánszobor mellett, zászlók sokasága között egy kiakasztott nyuszit lenget a szél, és gusztustalan körhinta is akad.



Az amfiteátrumot elkezdték feltárni, de abbahagyták, talán majd egyszer folytatják...


Rengeteg gyönyörű mecsetet és minaretet láttunk.


Ez az üzletsor Durres tengerparti főutcáján épült. A fákat meghagyták a helyükön, és nemcsak a járdát építették köré; az üzlethelyiségek némelyikében 60-70 cm átmérőjű fákat hagytak meg, purhabbal körbeszigetelték a padlót és mennyezetet, és a fák maradtak az eredeti helyükön.

Tirana

Albániában nincs állami busztársaság, hanem rengeteg kis cég próbál megélni a közlekedési szolgáltatásokból. A kiírt menetrend pedig olyan adomány, ami csak kevés helyen adatik meg. Az egy irányba menő furgonok egymás után sorakoznak, a kalauz és a sofőr hangosan kiabálva szerzi az utasokat, mire észbe kapsz, már a csomagtartóban a cuccod, és elindultok, amint megvan a gazdaságos üzemeltetéshez szükséges létszám. A kalauz az ajtóban lóg, a furgon (vagy busz) képésben halad, és menet közben is le lehet inteni, ha akad még hely rajta, márpedig hely mindig akad, ha kell, előkerül a hokedli is.
Mi ugyan Vlorába kartunk menni, de egy kellően rafinált szőke, kék szemű maffiózó Tiranába vitt bennünket. Így aztán rácsodálkozhattunk az őrületes káoszra és a Budapestet megyszégyenítő dugókra.
Tiranában rengeteg a teljesen lepusztult lakótelep. A teljes felújtásra nincs elég pénz, de a város festőművész polgármestere vonzóvá akarta tenni Tiranát. A házakat a szivárvány minden színével festették be, akadnak pöttyös és csíkos házak, az egyik felükön zöldek, a másikon rózsaszínek, lila ablakkal és sötétkék lépcsőházakkal, és persze nincs két egyforma. Az eredmény nálam egyértelmű; mulatságos, vidám, merész színekben pompázó épületek.
Az már csak hab a tortán, hogy a várost keresztülszelő patakocska mellett lovacskák legelésznek a legforgalmasabb utak mentén.
Végül aztán megtaláltuk azt buszpályaudvart is, ahonnan szerencsénkre nemcsak Vlorába, hanem egyenesen Himarába indult járat, így megspóroltunk egy átszállást.

A Llogarai-hágó

Az albán riviéra nem szerepelt előzetes terveinkben. De azt mondták, gyönyörű, ne hagyjuk ki, és meg kell mondanom, már az oda vezető út is egy álom volt. A Llogarai-hágón keltünk át közben, és nem számítottam az elénk táruló látványra... A magas hegyek között gomolygó pára olyan sűrű volt, hogy először azt hittem, ég a völgy, és mi füstben megyünk.

Itt álltunk meg egy rövid pihenőre a hágó előtt.



És ilyen volt a hágó (bocs, a haladó buszból fényképeztem, néha belógott a Peti válla )...






Amikor két nap múlva reggel jöttünk visszafelé a hágón, a kavargó felhőknek nyoma sem akadt...

Himara

Az albán riviéra kis gyöngyszeme, görögök lakják, a tenger kristálytiszta, és bár pici hely, van itt minden. Az óváros pár száz méterrel feljebb terül el.



Himarából útban Tirana felé (innen már Montenegró felé tartottunk, két nap utazás várt ránk) végre sikerült lefényképeznem egy bunkert is (sok van belőlök, de csak a városokon kívül, és mozgó járműből nem egyszerű).

Shkodra


Az első és utolsó albán város a mostani utazásunkon. Régi és új, rom és a legmodernebb technika, nagyon vegyes benyomások, mégis jól éreztük magunkat itt is. Itt csodálkoztam rá az egyik legszebb mecsetre nappali és esti fényben is...

Herceg Novi

Kb. negyedszerre jöttünk ide, nem tudunk elszakadni ettől a montenegrói városkától. Ha lehetne, itt szeretném élni az életem.
Csupa szín, sajátos mikroklíma, buja növényzet, és békés, nyugodt hely, a sok turista ellenére is.

Szarajevó

Herceg Noviból közvetlen buszjárattal érkeztünk Bosznia-Hercegovina fővárosába. Hihetetlenül hangulatos, szépséges város, őrzi a báját a Monarchia egykori híres városának, és őrzi a közelmúlt háborújának emlékeit.


Ez itt a Latin híd. Állítólag itt várt Gavrilo Princip a szerb trónörökösre...



Nehéz kiemelni, mi ragadott meg legjobban: a Bascsarsija színes forgataga, a folyócska a számtalan híddal, a mecsetek, a templomok...



Képek a Bascsarsijáról:


A régmúlt pompáját idéző épületek:





Kell még egy kis idő, míg leülepednek az emlékek...